Ha Moulin Rouge nem is, de szexüzlet van a téeszmajorban

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem mindig jókedvem lesz, mikor meghallom Hencida nevét. Víg lakodalmasmenetet látok és veres képű fúvószenészeket, pálinkát és bort kínáló násznagyokat meg jóféle vastag tyúkhúsleveseket – de annyit, hogy a sárga lé Hencidától Bonchidáig folyik. Nem egy Moulin Rouge, de a vigalom az adott.
Ami ugyan kicsit bajos lenne, mert a mesékben Boncidára is kurtított Bonchida kétszáz kilométerre innen, Romániában van, Hencida meg Magyarországon, valahol Berettyóújfalu táján, de, mint tudjuk, a mesében, meg néha a valóságban is, sok minden megeshet. Még az is, hogy néhány lokálpatrióta a pokolba fogja kívánni a Szabad Földet – ez egyébként meszsze a legnépszerűbb hetilap a községben –, mert elkotyogja azt a történetet, amit mind a mai napig a hencidaiak orra alá dörgölnek a környékbeliek.

Régi eset, még valamikor az 1700-as évek derekán történt. Abban az időben Váradon lakott a falu földesura. Öreg volt már, beteges, mindenféle nyavalya kínozta – legfőképp a köszvény, a reuma. Szénamurvafőzetet írt fel neki a Pestről hozatott doktor. Az öregúr meg is írta haladéktalanul levelét a hencidai tanácsnak – küldjenek egy szekér murvát. Igen ám, de fertelmesen rossz írása volt az öregnek, így aztán alaposan feladta a leckét a hencidai tanácsnak. Amelynek tagjai az u, r, v, és a betűkben megegyeztek ugyan az olvasáskor, de a cifra első betűt nem akarták felismerni. Egészen más betűnek, k-nak nézték a cirádás m-et, némileg az öregúr fiatalkori viselt dolgai által befolyásolva.
A parancs azonban parancs, öszszeállítottak hát egy listát a hírben álló lányokról, menyecskékről, és mindenféle mézes-mázos ígéretekkel felültették őket a falu szekerére. Aztán koccintottak a sikeres válogatás örömére. Le sem ért a torkukon azonban az a kis pálinka, nagy sivítások közepette befordult a községháza udvarára a szekér, s neki a bírónak, a papnak a sok felbőszült asszonyság. Mert bizony a kisbíró a Berettyó-hídra érve elkotyogta az úti célt… Azóta mondják arra, aki nem áll kötélnek: megkötötte magát, mint a hencidai asszonyok a gáton.
A gát, a híd meg tán a Berettyó is sokat változhatott azóta, de a távolság semmit: a templomtól két-háromszáz lépésnyire vannak csupán. Onnan a legszebb a kilátás. Nyugatra a falu 1300 lakosával, keletre pedig a határ a híres Miklósi-erdővel. Most egy kis Opel posztol a keleti hídfőnél, két megtermett fiatalember támasztja az oldalát. Egy berettyóújfalui biztonsági cég emberei – vigyázzák a határt. Az önkormányzat és a gazdák fogadták meg őket, mert borzasztóan megsokasodtak a mezei lopások.
– Az a könnyű, a másét learatni – áll meg lekaszált lucernája forgatásában Borók Sándor meg a bátyja, Borók István.
A két hencidai gazda több mint harminc szarvasmarhát tart, Sándor megművel még vagy húsz hektárt. És panaszkodnak. Hogy nincs ára semminek. Illetve a vetőmagnak, a vegyszereknek, a gázolajnak, a villanynak van, a húsnak, a tejnek azonban semmi. De erre nem csupán ők panaszkodnak. Mindenki, aki földet művel, jószágot tart. Nincsenek kevesen, hiszen Hencidán csak a gazdák csordája eléri a kétszáz jószágot.
Hencidán lovakból sincs hiány. A gáton ácsorogva legalább féltucatnyi lovas szekér gördült át a hídon. Rejtély, hogy azok mit kereshettek a határban. Talán őzbakot vagy szarvasbikát. Azokat szokták lóval, szekérrel cserkelni. Bikát ugyan nem lőttek még errefelé, de a tágas Miklósi-erdőben ki tudja, mi lakozik? Őz biztosan, a környező mezőkön pedig nyúl meg fácán tömérdek.
Hanem hol van a mai állomány a harminc évvel ezelőttihez képest!? Amikor még Kádár János, Fock Jenő meg Medgyessy Péter járt vadászni erre! Sokan emlékeznek még azokra a vadászatokra. A nyolcvanöt éves Balázs István például, aki a téesz lovas szekerén fuvarozta a vadászokat. Kádárt ugyan más vitte, de István bátyánk őt tisztelte a legjobban. Ezek a megyei elvtársak nagy uraknak tartották magukat, az öreg, vagyis hát Kádár János azonban semmi különlegest nem követelt.
Ma már nem nagyon lenne kinek hajtani, legfeljebb a Berettyón túli meg a környező földeket megvásárló idegennek, de róla senki semmit sem tud. Jön, itt van két-három napig, aztán hónapokig híre sincsen. Valami olasz grófnak mondják – de ki látta a keresztlevelét?
– Én biztos nem – mondja a kocsmába belépő Karancsi Zsigmond, aminek csak örülhet a szóban forgó talján. Mert akinek a papírjait ő kézbe veszi, annak régen jaj…! Ő ugyanis a hencidai temetőgondnok.
Meglehetősen komor állás, de ő kimondottan vidáman veszi.
– Addig nincsen baj, míg én nyitom a kaput! – mosolyog, és kér egy sört; mert napközben nem iszik pálinkát az ember.
Pedig megtehetné. Halott, hál’ Istennek, egy szál sem, tehát kicsit elengedhetné magát. Helyette egy kis kóborlásra invitál bennünket. Szedi elő a halászszerszámait – ő maga fabrikálja mindet –, aztán mélyen sajnálkozik, hogy kicsi a Berettyó, nem lehet halászni.
Helyette kimegyünk a legelőre kolompszót hallgatni. Egy szépen kiépített farm mellett visz az utunk. A legelőn kövér birkák, az árokparton kutyák, a villanydróton fecskék, és… és megszólal Zsiga barátunk:
– Az meg ott a kotonbolt.
– Tessék!? – hajtok kis híján az árokba, de már bent is állunk az egykori téesz-telep közepén, amely ma egy igazi amerikai ranch. Pálmafával, motorcsónakkal – és Magyarország egyik legnagyobb, szexkellékeket tartó nagykereskedelmi raktáráruházával. Sokáig bámészkodunk a polcok között, aztán kimegyünk az útra csordát nézni, kolompszót hallgatni.
Érdekes látvány, de az én eszem most nem a teheneken jár. Talán megértik. Forrás: Szabadföld.hu