Negyven fölött nem a vágyam más, hanem a világhoz és önmagamhoz való viszonyom

Régen még minden egyben volt. A testem, a vágyaim, a kíváncsiságom. Ahogy minden gyereknek. Akkor még nem kellett tudnom, hogy a vágy szabad, zabolátlan, nem tűr semmiféle korlátozást: sem időbelit, sem térbelit, sem rövid-, sem hosszú távút, sem explicit-, sem rejtett béklyókat. És nem tűr kategóriákat sem. Akkor még nem kellett tudnom, hogy mi a különbség az erotikus vágy, a felfedezés, a megismerés vagy a szépség iránti vágy között. Akkor még csak érzékeim voltak, tiszták, egyértelműek. Érintés volt, ami jólesett, ízek voltak, illatok, amiket szerettem vagy nem szerettem.

Mozgás volt, szaladgálás, mászás, elbújás. Volt szaga, hőmérséklete a szélnek, víznek, levegőnek. Volt zene, hang, rezgés. Voltak jó és rossz dolgok. De még valahol a kezdetek kezdetén valami elromlott; a felnőtt világ igen korán elültette bennem a szorongást, a bűntudatot, a szégyent. Elkezdett számomra ismeretlen és értelmetlen kategóriákat alkotni, megtanította, mit szabad és mit nem szabad. Én meg a testem szépen lassan szétváltunk.

Kettő lettünk. Megtanultam fegyelmezni a testem, megtanultam rajta uralkodni. Megtanultam mindenféle jelzését észrevétlen, a pillanat törtrésze alatt elfojtani, elhallgattatni; fájdalmait, ingereit, hangjait, nedveit… és hát, igen, a vágyait nem tudomásul venni. Sok év telt el így.